De miért pont ez, miért ezt a címet adtam eme pár sornak? A napokban elgondolkoztam, hogy mennyit változik az ember? Egyáltalán minden ember képes-e a változásra? És a legfontosabb kinek a kedvéért változunk? A valós énünket megváltoztathatjuk, vagy csak finomíthatunk azon????
Én azt gondolom - ahogy kedvenc marketing tanárom kezdte mondatait -, hogy alapjaiban nem tudunk megváltozni. Az évek, a csalódások, a megtapasztalások útján inkább felveszünk olyan viselkedésmintákat, amivel bizonyos helyzetekben elkerülhetjük a csalódásokat, kudarcokat. Egyfajta álarcot, amivel a nagy közeg előtt védve lehetünk. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi a jobb - egész életemet álarcban élni, s mű barátságokat, mű kapcsolatokat létesíteni, vagy maradjak valós, igazi, s legyen kevesebb barátom, kevesebb kapcsolatom, de az IGAZI legyen, csupa nagy betűvel. Nem kérdés, hogy számomra csak egy válasz lehet, a második.
Sokkal nehezebb és egyúttal egyszerűbb is lesz az életünk. Az bár furcsa így együtt, de ha elfogadjuk magunkat úgy, amilyenek vagyunk, nem lesz bennünk olyan megfelelési vágy, ami frusztráló. Hiszen nem másoknak akarunk majd megfelelni, csak magunknak. Szerintem ez a legfontosabb. Magunknak felállítani egy értékrendet, prioritást az életben, s ahhoz hűnek maradni. Hiszem, hogy csak így lehetünk boldogok. Én azóta érzem egyre jobban magam, amióta nem foglalkozom mások véleményével, csak azokéval, akik fontosak a számomra, akik hitelesek, akik a bajban is velem vannak, s úgy szeretnek amilyen vagyok. Hiszen gondoljunk csak bele mit számít, hogy a szomszéd, a Julis néni "úgy néz rám", vagy hogy mit gondol....számít?? Érdekel a véleménye? Szerepet játszik az életemben? Nem. Ha mindenki a maga problémájával foglalkozna, s nem áskálódna mások életében, ha elfogadnánk egymás különbözőségét, hisz ettől szép a világ, hogy nem klónok vagyunk, akkor sokkal élhetőbb világban élnénk.
De emberek vagyunk, s sokaknak sokkal egyszerűbb mások életébe belemászni, addig sem kell a saját maga problémáival foglalkozni. Ezek ellen egyféle megoldás van: nem foglalkozunk velük. Én ma már csak sajnálom az ilyen embereket, hogy ennyire sivár életük van, hogy másokéval foglalkozik, hogy áskálódik.
Ne nekik, ne a külvilág felé éljünk, hanem magunknak, a lelki békénk, a nyugalmunk csak ekkor áll helyre.
Próbáljátok ki, s belátjátok, hogy ez így van, nem könnyű levetkőzni ezt, de utána olyan felszabadító érzés kerít hatalmába, ami elmondhatatlan.
Hajrá!! Kitartás!
