2010. április 29., csütörtök

Sikerre éhezve.....

Manapság mindenki a nagybetűs "sikert" kergeti, hogy elmondhassa a világnak, hogy ő egy sikeres ember. Ettől lesz értékes, ettől reméli, hogy tisztelik, szeretik és felnéznek rá, hogy mások úgy értékelik, hogy ő letett valamit az asztalra. Mindig a másoknak való megfelelés hajtja ezeket az embereket, vagy maguknak akarnak megfelelni?

Mióta "divat" lett az önmegvalósítás a trendi formájában , s nem a tényleges mély, belső önmegvalósításról beszélek, azóta nagyon kevés az olyan ember, aki valóban Önnön magának akar bizonyítani, aki le tudja vetkőzni, hogy mások szemével lássa magát és az legyen ténylegesen fontos, amit önmaga gondol magáról.

Nehéz tudom, sok időbe, munkába és rengeteg valós önismeretre van ahhoz szükség, hogy ne az érdekeljen mások mit gondolnak rólunk, hanem, hogy este nyugodt szívvel nézhessünk tükörbe, hogy ember maradtam, s ami igazán fontos, aszerint élek.

Siker?? Mi is pontosan az, mit jelent? Sokan ma a sikert, a pénz mennyiségével hozzák összefüggésbe, akinek pénze van az sikeres. Az már valaki. De én ezt nem hiszem. Attól, hogy valakinek pénze van biztos hogy sikeres? Sikeres legfeljebb abban amit csinál, a munkában eredményeket ér el, tehát sikeres, s még sikeresebb, mert ezt pénzzel honorálják is. Tehát "gazdag". De nézzük az élete többi területét. Ha egy magányos, barátok nélküli, de gazdag embert veszünk, akinek csak érdekkapcsolatai vannak, azt vajon sikeresnek mondhatjuk?

Én a sikert egy sokkal komplexebb dolognak vélem, s szerintem mindenki másnak mást jelent a siker. Nem értek egyet azzal, hogy a siker pénzben mérhető. Nekem az a siker, ha valaki eltervez valamit és véghezviszi, ez is siker, ha megvalósítja valóban önmagát, ha leküzdi félelmeit, mer bátornak lenni, mer változtatni és vállalja érte a felelősséget annak minden buktatójával együtt. Ha tud felnőttként értékket nyújtani és átadni gyermekének, ha nem önző és nemcsak a saját "sikerére" éhezik, hanem odafigyel másokra, segíti/támogatja őket (nem pénzben). Ha figyel és befogadja azt, amit mondanak neki, ha nem húz le másokat, nem árt nekik - sikeres "EMBER - nagybetűkkel marad.

A pénzben mért siker egy élvhajhász, felszínes dolog, amit önmagában nem hiszem, hogy bárkit is boldoggá tesz. Ki ne szeretné a pénzt, hiszen biztonságot ad, szabadságot, senkitől nem kell függeni, megtehetjük, megvehetjük amit szeretnénk, biztosítani tudjuk a gyermekeink számára a továbbtanulást, sportot, lehetőségeket....Persze a pénz kell, hiszen mindent abból fizetünk, de az csak egy eszköz, s az igazi mély dolgok azok, hogy megmaradjunk embernek lenni.

Tisztességgel, becsülettel, törődjünk a szeretteinkkel, a gyermekeinkkel, nem akkor, majd ha ennyi meg annyi pénzem lesz. A gyerek itt és most van, most gyerek, eltelik x év, s addig mi lesz vele, amíg mi a pénzünkért rohangálunk, pontosabban a még több pénzért..??? Addigra olyan távol kerül egymástól a pénzhajhász szülő és a gyermek, hogy nem lehet visszafordítani, vagy csak egy felszínes kapcsolat marad. Megéri önmagában a pénzért, a hőn áhított sikerért, mindent ami igazán értékes, elveszíteni vagy félre dobni??

Siker kinek mit jelent? Pénz? Hatalom? Boldogság? Önmegvalósítás? Szerintem nem lehet egyértelmű választ találni, csak ne felejtsük el a siker hajszolása közben, mi az ami igazán értékes számunkra???

S tanuljuk meg azt megbecsülni. De legfőképp megőrízni!
Csak így maradhat a miénk!
folyt.köv.

2010. április 19., hétfő

Csak így magyarosan: van bumm vagy nincs bumm?

A cím némi magyarázatra szolgál:) van bumm vagy nincs bumm? Tessék??

Szóval a napokban eszmecseréztünk a "csajokkal" a szerelemről. Hogy is van ez? Létezik az a bizonyos "bumm"... Tudod amikor meglátod és jesszus..megnyílik a lábad alatt a föld, remeg mindened, 300 a vérnyomásod és mindent elfelejtesz ..... még a nevedet is:)

Persze a válasz egyértelmű, hogy létezik:) A kérdés csak az, hogy erre lehet- e kapcsolatot építeni, és egyáltalán működhet-e hosszútávon???

Van egy kedves ismerős "párom", akik több évig (7-8!!évig) voltak nagyon jó barátok, egy társaságba jártak, együtt szórakoztak, kirándultak, s nem volt köztük semmi csak barátság. Ez a pár ma már 4-5 éves házasok két gyerkőccel és iszonyú boldogok. Valahogy kialakult, egy hullámhosszon voltak, közös érdeklődési körrel, közös célokkal, azonos erkölcsi mércével nézték az életet.

Tehát kérdem én? Működhet egy olyan kapcsolat, s lehet belőle sírig tartó szerelem, ha csak első körben a kémia működik? S utána ismerjük meg a másikat, akiről kiderül, hogy vagy nagyon... vagy ajjjjaj nagyon távol áll a mi elképzelésünktől, vagy ahogy fény derül árnyoldalára, már huss, el is múlik a "bumm".

Vagy anélkül nem létezik szerelem, ha előbb nem ismerjük meg. Elakadtam... nekem még nem volt olyan kapcsolatom, s nem is nagyon hiszek benne, hogy évekig "barátok" vagyunk, s utána szerelembe esünk...nekem ez valahogy olyan ...megfoghatatlan...pedig logikus. Mert kiismerjük a másikat, megismerjük a szimpatikus vagy nem éppen szimpatikus tulajdonságait, elbeszélgetünk vele (van-e közös téma), megtudjuk hogyan gondolkodik a világról, mik a céljai, vagy egyáltalán vannak-e (hiszen ez fontos, hogy egy úton tudunk-e elindulni/haladni), milyen vallású, mi az ami érdekli (hobbi, közös program), s sorolhatnám.

Hiszen emiatt alkotunk egy párt, ezek a dolgok igazán fontosak, ami miatt évekig (vagy ideális esetben örökre?! - létezik még ilyen??) együtt maradunk.

Nekem volt egy nagy "bumm"-om, hatalmasat szólt, ami a filmekben meg van írva: lila ködfátyol, se kép se hang, szülői tiltások, de mi akkor is szeretjük egymást, gyerekek...
s szerencsés módon vagy 10 évig működött is... de nagyon eltérő minden gyakorlatilag: ahogy gondolkodunk, amik fontosak az életben, a háttér országról nem is beszélve, a felfogásunk, a céljaink, a világról/életről alkotott elképzeléseink, gyereknevelés....egyszóval, ha nincs semmi, de semmi közös, akkor megette a fene- csak így magyarosan- nem működik...hiába kémia ide vagy oda, az csak egy síkon érdekes, de erre kapcsolatot alapozni tudjuk, nem lehet...

Talán magamnak tettem fel a cím adó kérdést, hogy magamat is meggyőzzem, nem elég a bumm....
Ennyire jutottam, folyt.köv.

2010. április 14., szerda

A "minta"??

Amikor az első gyerekemmel várandós voltam (20 évesen!!), sokan kérdezték tőlem, hogy nem félek, nincsenek bennem kételyek, hisz még magam is szinte gyerek vagyok, hogyan fogom nevelni, milyen értékeket akarok átadni neki? Nem értettem, hogy ez miért foglalkoztatna, hiszen a világ legtermészetesebb és egyben legcsodálatosabb dolga a gyermek várás/szülés. Soha nem értettem azokat a nőket, akik "szülés utáni depresszióba" esnek - mindig úgy gondoltam, hogy ez túlreagálás, agyongörcsölés, "túlagyalás". Hiszen mindenki tudja, hogy amikor megszületik a gyermek, megváltozik minden, fenekestül felforgatja az addigi életet, más lesz a ritmus, hozzá kell alkalmazkodni, a napi ritmusát beállítani, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek legyen...de jól elkanyarodtam...

Tehát nem értettem miért kérdeznek efféléket, hiszen imádom a gyerekeket, az pedig, hogy nekem is lesz...csak öröm...s valóban amikor megszületett Rencsi, nem volt kétely, félelem, persze volt aggódás és öröm és egy halom boldogság, már ha a boldogságot lehet ekképpen mérni:)

S ahogy elkezdett nőni, s hirtelen 13 éves lett (elég abszurdnak tűnik, hogy "hirtelen", de higgyétek el, egy pillanatnak tűnik az elmúlt 13 év) elkezdtem agyalni... - ilyen szépen magyarosan fogalmazva - milyen MINTA vagyok én. Hiszen minden egyes pszichológia könyvben, elbeszélgetésekben alap dolog, hogy a gyerek mintázza a szüleit - lány-anya modell:)

Jó irányt mutatok-e neki, egyáltalán milyen szinten szólhatok bele az életébe, mindig jót akarok neki, de jó-e az, ha mindig csak jó, nem kell esetleg az a sok rossz is (dehogynem), ahhoz, hogy bölcsebb, erősebb legyen, milyen iskolába menjen, milyen nyelvet és hány nyelvet tanuljon, kikkel barátkozzon, vagy ne, mennyit sportoljon, tanuljon, mennyi szabadidő ami elég, mikor feküdjön le, ez a film neki való-e vagy sem... és megannyi kérdés, ami akkor, abban az időben nem jutott el...hogy tulajdonképpen mekkora felelősség, igen, a gyermek egy külön individuum, külön egyéniség, nem formálhatjuk a saját képünkre, nem erőszakolhatjuk rá a mi elcsúszott álmunkat, ŐK nem MI vagyunk.

Persze ő gondoskodik arról, hogy a sok rosszat is megtapasztalja, lévén, hogy egy erős egyéniség, s van (szerencsére) véleménye, bölcs gondolatai (néha nem is tudom ki az anya ő vagy én??), elképzelései, s szerencsére CÉLJAI!!!

Így azt gondolom, hogy ezen nincs mit görcsölni. Ha jó mintát mutatsz neki - de nem görcsösen - éled az életed, látja, hogy van egyáltalán ÉLETED, saját elképzeléseid, minden rosszban meglátod a jót, ha látja, hogy a bajból is fel tudsz állni és mész tovább, erősebben, bölcsebben, ha látja/érzi/megéli, hogyan neveled őket, mennyi szeretettel/aggódással/odaadással/akár lemondással, milyen zenét hallgatsz, hogyan állsz a dolgokhoz, ha érzi, hogy fontos a véleménye, ha van időd (s mindig kell, hogy legyen) hogy meghallgasd, hogy mit érez, mit gondol a világról, s egyáltalán ő hogyan lát dolgokat, mi fontos az életben (s nem egy vagy két év múlva), hanem mindig - mert ez az idő elmúlik, s soha, de soha nem lehet ezeket az éveket pótolni. Nem jön vissza, nem tudod visszaforgatni, , akkor és most - MINDIG - szüksége van rád - Anyára - tehát e hosszú mondat végére érve, ha ezeket megéled, ez a MINTA.
Te magad vagy, de azt hogy ezt hogyan adod át neki, csak rajtad áll.

2010. április 10., szombat

Blogoljak vagy ne blogoljak - ez itt a kérdés.....

Körülbelül 14 éves voltam, amikor utoljára naplót írtam. Tudjátok, azt a hagyományos, mindennapos, aktuális főbb eseményeket érintő gondolatmenetemet, amit senki nem láthatott, sőt, szuper titkos volt, s külön gondot fordítottam arra, hogy senki meg ne lássa...Több funkciója is volt a naplónak: kiírni magamból a 14 éveseket érintő komoly párkapcsolati, vagyis leendő párkapcsolati problémákat, mint pl. épp kibe estem bele, vagy hú, az a fiú hogyan is nézett rám, egy-két aktualitás tanárokról, otthoni ügyek, de legfőképp pasik.

Megnyugtatott, jó érzés volt, hogy volt egy titkos eszköz, amihez nyugodtan fordulhattam, aminek mindent, de mindent el lehetett mondani... Mert bár a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom a szüleimmel, főleg anyuval, de hát vannak ugyebár bizonyos kérdések, miket, azért mégsem, meg kínos, meg különben is...
 
De hát változnak az idők. Egy nagyon kedves ismerősöm mesélt a blogjáról, s ahogy lenni szokott kedvet kaptam. Nem rendszeresen, s nem napi szinten, csak amikor az embert elöntik a szavak, érzések, gondolatok, nincs akinek elmondja, s egyszerűen csak jólesik "kiírnia magából", hogy a lelke tisztuljon, hogy megkönnyebbüljön, hogy legyen egy nyugodt éjszakája. Nem másoknak, hanem magamnak, a lelki megnyugvásomnak. S ha a későbbi gondolataim másokat is elgondolkoztatnak, sőt elbeszélgetünk egy jót róla, már megérte.
Hiszek abban, hogy soha nincsenek véletlenek. Legalábbis, az, hogy kivel hoz össze a sors, vallom, hogy oka van. Csak vagy felismered, s tudsz élni vele, vagy homokba dugod a fejed és mész tovább. Úgy érzem, hogy eddig minden jó és minden rossz, ami történt velem, oka volt. Hiszem, hogy ahhoz, hogy elérjem azt a célt, vagyis hogy olyanná legyek, amilyen szeretnék lenni, ezeken át kell esni. Még ha abban a szent pillanatban nem túl kellemes, sőt egyenesen fájdalmas, gyötrelmes, kínszenvedés...sorolhatnám...de épít!!! De hát jól elkalandoztam, ezt majd a kövi blogomban. Most a lényeg, hogy elindultam, s a két bubum (két gyerkőc) engedi, akkor írok, s dőlni fog belőlem a szó, mert most egyszerűen muszáj....néha úgy érzem megfulladok....
folyt.köv.