Köztudott tény, hogy napjainkban minden második házasság válással végződik. Mindenki számára elérhetőek a pontos számok a KSH honlapján. De arról kevés szó esik, hogy egy gyermek életében, egy gyermek szemével milyen lehet egy válás. Hogyan élik meg, hogyan segíthetünk nekik, hogy könnyebb legyen.
Kétgyermekes, elvált anyaként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a válás folyamatában nem a papírok és vagyonok elrendezése okozza a legtöbb problémát, vagy inkább szívfájdalmat, hanem azt hogyan mondjuk el gyermekünknek, hogyan segítsük át a krízisen. Maga a tény, amikor közöljük vele sem egyszerű. Hiszen hogyan tudnánk kíméletesen közölni a legféltettebb kincsünkkel, hogy az addigi élete, ami kerek volt, tele volt szeretettel (jó esetben), most egyszerűen megtörik, repedés lesz rajta, tele lesz viszontagságos újdonságokkal, változással, kompromisszummal.
Hogyan mondjuk el neki, hogy az életét fenekestül felforgatja az a két ember, akire a legjobban számíthatott, akiben bizalma volt. Az őszínteség nagyon fontos, de nem feltétlenül tartozik a gyermekünkre, minden apró és számára fájó momentum. Nem szabad szidni a másik félt, hiszen neki az a válás ténye mellett, ugyanúgy az édesapja, vagy édesanyja marad. Véleményem szerint, ha megoldható, az a legoptimálisabb, ha kultúráltan mindkét fél együttesen ül le a gyerekekkel és mondja el neki(k) a valóságot. Persze ez önmagában egy kemény feladat, de még csak ezt követően jön a lényegi változás.
Válás, költözés után nagyon fontos, hogy a gyermekünkkel éreztessük, bár szülei elváltak, külön vannak, ő ettől független bármelyikükre számíthat, ugyanazt a szeretetet megkapja. Sokan abban hibáznak, hogy ajándékokkal próbálják pótolni, hogy nincsenek a gyermekükkel. A szeretetet, törődést nem lehet ajándékokkal pótolni, s bár közhely, de megvenni sem. Ki kell alakítni egy életritmust és nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítani kell, hogy a biztonság megmarad, még ha két külön helyszínen is. Vissza kell nyernünk a gyermek bizalmát, mert bármennyire is kultúrált az elválás, egyfajta bizalomvesztést okoz a gyermekben. Hagyni kell a gyászidőszakot, hiszen minden elvesztés, mégha nem is halálról beszélünk, gyászfolyamatot indít el, ami természetes. Meg kell szoknia gyermekünknek (és nekünk is) a változást, az új dolgokat.
Minden válás fájdalommal jár. Akár kisebb vagy nagyobb mértékű, ki könnyebben, ki nehezebben dolgozza fel. A gyermekünknek azonban csak akkor tudunk segíteni, ha nem nyomjuk rá a mi fájdalmunknak a terhét. Elég neki megbírkóznia a saját lelki válságával, nem szabad a mi szomorúságunkat, rájuk terhelni. Mázsás súlyok ezek, nem bírja el a gyermek. Fontos a folyamatos odafigyelés, törődés, de nem essünk át a ló túlsó oldalára, hogy emiatt mindent megengedünk neki. A legfontosabb azt gondolom, hogy tudja, hogy mindig számíthat a szüleire, hogy bármikor fordulhat bármelyikükhöz. Így dolgozhatják fel a legkönnyebben és segíthetjük őket abban, hogy lelkük megnyugodjon.
Kétgyermekes, elvált anyaként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a válás folyamatában nem a papírok és vagyonok elrendezése okozza a legtöbb problémát, vagy inkább szívfájdalmat, hanem azt hogyan mondjuk el gyermekünknek, hogyan segítsük át a krízisen. Maga a tény, amikor közöljük vele sem egyszerű. Hiszen hogyan tudnánk kíméletesen közölni a legféltettebb kincsünkkel, hogy az addigi élete, ami kerek volt, tele volt szeretettel (jó esetben), most egyszerűen megtörik, repedés lesz rajta, tele lesz viszontagságos újdonságokkal, változással, kompromisszummal.
Hogyan mondjuk el neki, hogy az életét fenekestül felforgatja az a két ember, akire a legjobban számíthatott, akiben bizalma volt. Az őszínteség nagyon fontos, de nem feltétlenül tartozik a gyermekünkre, minden apró és számára fájó momentum. Nem szabad szidni a másik félt, hiszen neki az a válás ténye mellett, ugyanúgy az édesapja, vagy édesanyja marad. Véleményem szerint, ha megoldható, az a legoptimálisabb, ha kultúráltan mindkét fél együttesen ül le a gyerekekkel és mondja el neki(k) a valóságot. Persze ez önmagában egy kemény feladat, de még csak ezt követően jön a lényegi változás.
Válás, költözés után nagyon fontos, hogy a gyermekünkkel éreztessük, bár szülei elváltak, külön vannak, ő ettől független bármelyikükre számíthat, ugyanazt a szeretetet megkapja. Sokan abban hibáznak, hogy ajándékokkal próbálják pótolni, hogy nincsenek a gyermekükkel. A szeretetet, törődést nem lehet ajándékokkal pótolni, s bár közhely, de megvenni sem. Ki kell alakítni egy életritmust és nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítani kell, hogy a biztonság megmarad, még ha két külön helyszínen is. Vissza kell nyernünk a gyermek bizalmát, mert bármennyire is kultúrált az elválás, egyfajta bizalomvesztést okoz a gyermekben. Hagyni kell a gyászidőszakot, hiszen minden elvesztés, mégha nem is halálról beszélünk, gyászfolyamatot indít el, ami természetes. Meg kell szoknia gyermekünknek (és nekünk is) a változást, az új dolgokat.
Minden válás fájdalommal jár. Akár kisebb vagy nagyobb mértékű, ki könnyebben, ki nehezebben dolgozza fel. A gyermekünknek azonban csak akkor tudunk segíteni, ha nem nyomjuk rá a mi fájdalmunknak a terhét. Elég neki megbírkóznia a saját lelki válságával, nem szabad a mi szomorúságunkat, rájuk terhelni. Mázsás súlyok ezek, nem bírja el a gyermek. Fontos a folyamatos odafigyelés, törődés, de nem essünk át a ló túlsó oldalára, hogy emiatt mindent megengedünk neki. A legfontosabb azt gondolom, hogy tudja, hogy mindig számíthat a szüleire, hogy bármikor fordulhat bármelyikükhöz. Így dolgozhatják fel a legkönnyebben és segíthetjük őket abban, hogy lelkük megnyugodjon.
