Ahogy az ember fejlődik (jó esetben) megtanulja, hogy nem minden fehér vagy fekete. Nem lesz olyan, hogy mindig mindent megért. Elmondani, s olvasni róla persze könnyebb, mint a valóságban megcsinálni. Elfogadás. Az embereket, a hibáikat, elfogadni önmagunkat. Azt gondolom, a legnehezebb önmagunk elfogadása, megbocsátás a hibáinknak, elfogadni, hogy emberek vagyunk, esendőek és igen néha hibázunk (vagy sokszor), de ez különböztet meg minket a robotoktól. Ettől vagyunk jó esetben fejlődőképesek, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat! És itt most nem az önimádatról beszélek, nem arról amikor az ego előtérbe kerül és csak önmagunkat látjuk, hanem arról a kiegyensúlyozott állapotról, amikor már nem harcolunk önmagunkkal, amikor nem akarunk olyan lenni...mint..., hanem elfogadjuk és szeretjük magunkat a hibáinkkal együtt. Megbocsátjuk a hibáinkat és tovább lépünk. Szerintem a harmonikus, nyugodt kiegyensúlyozott élete alapja ez.
Csak abban az esetben tudunk megbocsátani és elfogadni a másokat is, ha először magunkkal békélünk meg. Mindig minden belőlünk indul ki, rendezd le magadban a haragot, a viaskodást, ne harcolj a világgal és a világ is megnyugszik körülötted. Hirtelen minden lecsendesül, már nem zavar a szomszéd nézése, nem érdekel, miért kiabál, mert más dolgok lesznek fontosak. Átalakul a lényed, s ezáltal az életed is. Próbáld ki, meglátod, működik.
