Pénzt vagy életet! Lehetne mindkettőt?

Az ember lánya vagy fia, amikor kikerül az egyetemről, nagy reményekkel telve, várja, keresi, kutatja élete állását, ami csak őrá vár, ahol megbecsülik, azt csinálhatja, amit szeret, amit végzett, s persze ezt mesésen megfizetik. Mert mit is várnak el a mai fiatalok? Kikerülnek az egyetemről, s egy rakat pénzért, szolgálati autó, céges telefon, egyéb juttatások, s mindezt rögtön! Nincs apelláta! Nem értik, hogy nem, hogy nincs, hogy örüljön ha van valami, ha keresik.

Túlképzés, telítettség, munkanélküliség  - ezeket talán ismerik remélhetőleg vagy nem. Mikor lecsendesül a diploma és álláskeresés utáni nagy lelkesedés, eltelik egy év két év, s még mindig ugyanazt a pénzt keresik - ez felháborító - akkor sokan- vagy egyre többen kimennek, na de hová? Külföldre, ahol megbecsülik, megfizetik, s elmegy különféle, a végzettségétől teljesen távol álló munkakörbe - szobafestő, pincér, raktáros, s egyéb helyekre. Mielőtt még bárki követ vetne rám, ezzel semmi probléma nincs, mindenki azt csinálja, úgy éli az életét, ahogy szeretné. és most jön a de! 


A minap gondolkoztam el azon, hogy ahogy múlnak az évek, s változunk - mert változunk, ezt higgyétek el, ha nem is az alap gének, de jó esetben okosodunk, bölcsebbek leszünk, s egy bizonyos kor után át is értékeljük a munkához való viszonyunkat. Elég az, ha csak magas fizetést kapsz, de közben utálod a munkád? Ha utálsz mindennap bejárni, egész napodat elveszi, az estéidet is sokszor, amit persze természetesnek vesznek bent, amikor nem látod a családodat, nincs magánéleted, idegennek érzed magad a gyerekeid életében, de van egy csomó pénzed? Elég ez? Rendjén van ez így? Persze a pénz kell, eszünk, szórakozunk (már ha jut rá idő), számlákat fizetünk, lakáshitelt törlesztünk, sorolhatnám, kell az a pénz.

De szerintem nagyon nem mindegy, hogyan lesz a tiéd, mivel keresed meg? Mert lehet ezt úgy is csinálni, hogy szereted amit csinálsz, hogy alig várod a napot, hogy megint belevágj valami újba, hogy látod, hogy fejlődik, alakul, amit TE létrehoztál, s akkor megnyugszol. Nincsenek kételyek, nincs benned félelem, nincs önmegvalósítási kényszered, mert érzed jó helyen vagy. A lelked nyugodt, nincsenek benned megfelelési vágyak, legalábbis csak magadnak, mert a lelked megpihent. Erre vágyik szerintem mindenki, s ez nagyon keveseknek adatik meg, dolgozol, azt csinálod amit szeretsz, s pénzed is van.
 
A nagy hármas - ezt szereti mindenki, szeretné. Van aki megdolgozik érte, hajtja, hogy ezt elérje, van aki várja, hogy csoda történjen, van aki csinálja és kap is támogatást - onnan fentről meg a családtól. A rendszer - a munka rendszere - akkor lehetne a leghatékonyabb- ha amikor pályát választunk ténylegesen elgondolkoznánk ezen, mert manapság csak azt nézzük mi a menő, miből lesz sok"lóvém", de hogy utána az egész életemet nyomorultul, megkeseredve töltöm el, arra nem sokan gondolnak. Persze váltani mindig lehet, bármikor, csak tenni kell érte. Hát tegyél te is, hogy az lehess aki vagy, s érezd jól magad! Ezt kívánom mindenkinek!

Read More

Anyák napi köszöntő

Elgondolkoztál már azon, hogy mik azok a dolgok az életben, amelyek a legjobb, hogy megtörténtek veled? Melyek azok a pillanatok, amik nélkül úgy érzed kevesebb, sivárabb lenne az életed?  Vagy kik azok az emberek, akik nélkül nem tudnál létezni? Persze nem csak egy van, akit megnevezhetsz, de az egyik személyt, akire én gondoltam minden évben hivatalosan is megünnepeljük. Az ÉDESANYÁKAT.

Visszagondolva eddigi éveimre nagyon fontos szerepet töltött és tölt be most is az édesanyám az életemben. Formált, nevelt, segített ha bajban voltam, kirángatott a gödörből, ha nem úgy mentek a dolgok, velem örült, ha jó dolog történt, velem sírt, amikor megszülettek a gyermekeim, mindig mindenben számíthattam és számíthatok rá most is. Ő a pszichológusom, a lelki támaszom, az ember, akit tisztelek és szeretek és akire mindig minden körülmények között felnézek. Az anyák napja egy szép és nemes ünnep, de ezzel is úgy vagyok, mint a Halottak napjával, hogy nem csak akkor, azon az egy napon kell odafigyelnünk, megemlékeznünk a szerettünkről. Egész évben, mindig. Ez is folyamatos, állandó szeretet. Nem kellene félnünk kimondani, kimutatni, vagy egyszerűen csak odafigyelni rájuk, nem halogatni, hogy felhívjuk, nem várni az alkalomra, mert soha nem tudhatjuk mennyi ideig vannak még velünk. 

Édesanyaként ez a nap több, vagy jobb, mint a többi? Éreznem kéne, hogy most minden más? Nem hinném, vagy ha igen, akkor baj van. Ha csak egy napon kapnám a szeretetet, vagy csak kényszerből, mert ma Anyák napja van, az visszatetsző lenne. Amíg még kicsik, az oviban, iskolában anyák napi előadást tartanak, vagy szép "ajándékot" készítenek. A sok kedvenc közül ez lesz az egyik kedvencem. Kisfiamnak az volt a feladat, hogy írja le, miért szereti az anyukáját, idézet a fogalmazásból:

"..mikor meghallom a hangját, már el is pirulok. Mikor mosolyog, napfény csillog. Mikor bánatos, akkor a növények elhervadnak. Azért szeretem őt, mert a lelke tiszta, és szeretettel teli szíve van. Minden nap mond valami okosat és ezzel gazdagodik a lelkem. Ha valaki csúfol, bánt, már is segít. Nem tudom, hogy egy ilyen teremtést, hogy lehetett nekem adni. Nekem ő a legszebb, legdrágább kincsem."

Hát mondanom sem kell, szem nem maradt szárazon....

Nektek mi volt a legemlékezetesebb pillanatotok, meglepetésetek Anyák napja alkalmából. Vagy ti mivel készültetek édesanyátoknak?

Read More

Felvételi rögös útja

Az ember lánya azt hiszi, amikor már nagyobb a gyermekünk, felcseperedik, ezzel arányosan csökken az aggódás, de nem. El kell, hogy szomorítsak mindenkit, aki ebben hisz, ez folyamatosan, meg nem szűnő aggodalom. De mi az az ez?? Hát a szülőség, anyaság. Egy véget nem érő, édes, kedves, de egyben nagyon felelősségteljes "feladat". Sok ismerősöm, akiknek kicsik a gyerekei többször hangoztatják, de jó nekem, hiszen nekem már nagyok a gyerekek (a kicsi lassan 10, a nagyobbik 14 éves). Ilyenkor szoktam jót derülni magamban, na majd megtudják. Nekik a legnagyobb probléma a pelus csere, vagy hogy mikor kell befizetni az oviba az ebédpénzt. S természetesen mielőtt még mindenki azt hinné, hogy ezeket lekicsinylően mondom, szó sincs róla. Én is végigmentem ezeken a folyamatokon, s akkor valóban mások voltak a problémák, vagy aktuális megoldásra váró feladatok. 

Jelentem túl vagyunk a nagyobbik felvételijén. Gimnazista lesz a lányom, Szent szalmaszál:)  Nem állítanám, hogy ez volt életem legnyugodtabb pár hete/hónapja, Mire kiválasztjuk hová szeretne, milyen lehetőségek vannak, mit kínálnak, kéttannyelvű, tehetséggondozó. Járjon-e előkészítőre vagy nem, ha igen, melyikbe és mennyiért. Járjon-e külön matek tanárhoz a felvételi előtt, ha igen ki kit ajánl. Majd jön az egyik felvételi, másik felvételi, előtte temérdek papír kitöltése. Nem jól van kitöltve, vissza az egész, elölről, mert az utcát rövidítettem, azt ki kell írni kérem szépen teljesen. Átjavítani nem lehet. Írásbelik megvannak, majd jönnek a szóbelik, behívták-e egyáltalán, hová, mikor és miért:)? S jön a várakozás ideiglenes rangsor. Valami fogodzó, talán, esélyes, talán tuti befutó....

S ekkor eljön a várva várt nap, fent van a honlapon a végleges lista. Látod a nevét, most már megnyugszol. Ez az, bent van, sikerült neki. Majd elkap a félelem. Jesszus! Gimnazista lesz a lányom. Előkerülnek a gimnazista emlékek, a fiúk, szerelem, buli, Fanta...jobb esetben Fanta:)

Gondolom mindenki másképp éli meg ezeket az időket, visszatekintve mindig viccesebben, lazábban látjuk a dolgokat, de akkor abban a szituációban izgul ám az ember lánya, mi lesz az ő kis csemetéjével.

Ti hogy éltétek meg a felvételit? Vért izzadva vagy lazán? Várom a beszámolókat.

Read More

Válás gyerekszemmel

Számok tükrében, válási statisztika. De mi van mögötte, egy gyermek hogyan éli meg, mire figyeljünk oda, hogyan segíthetjük át őket a krízisen?

 Köztudott tény, hogy napjainkban minden második házasság válással végződik. Mindenki számára elérhetőek a pontos számok a KSH honlapján. De arról kevés szó esik, hogy egy gyermek életében, egy gyermek szemével milyen lehet egy válás. Hogyan élik meg, hogyan segíthetünk nekik, hogy könnyebb legyen.

Kétgyermekes, elvált anyaként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a válás folyamatában nem a papírok és vagyonok elrendezése okozza a legtöbb problémát, vagy inkább szívfájdalmat, hanem azt hogyan mondjuk el gyermekünknek, hogyan segítsük át a krízisen. Maga a tény, amikor közöljük vele sem egyszerű. Hiszen hogyan tudnánk kíméletesen közölni a legféltettebb kincsünkkel, hogy az addigi élete, ami kerek volt, tele volt szeretettel (jó esetben), most egyszerűen megtörik, repedés lesz rajta, tele lesz viszontagságos újdonságokkal, változással, kompromisszummal.

Hogyan mondjuk el neki, hogy az életét fenekestül felforgatja az a két ember, akire a legjobban számíthatott, akiben bizalma volt. Az őszínteség nagyon fontos, de nem feltétlenül tartozik a gyermekünkre, minden apró és számára fájó momentum. Nem szabad szidni a másik félt, hiszen neki az a válás ténye mellett, ugyanúgy az édesapja, vagy édesanyja marad. Véleményem szerint, ha megoldható, az a legoptimálisabb, ha kultúráltan mindkét fél együttesen ül le a gyerekekkel és mondja el neki(k) a valóságot. Persze ez önmagában egy kemény feladat, de még csak ezt követően jön a lényegi változás.

Válás, költözés után nagyon fontos, hogy a gyermekünkkel éreztessük, bár szülei elváltak, külön vannak, ő ettől független bármelyikükre számíthat, ugyanazt a szeretetet megkapja. Sokan abban hibáznak, hogy ajándékokkal próbálják pótolni, hogy nincsenek a gyermekükkel. A szeretetet, törődést nem lehet ajándékokkal pótolni, s bár közhely, de megvenni sem. Ki kell alakítni egy életritmust és nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítani kell, hogy a biztonság megmarad, még ha két külön helyszínen is. Vissza kell nyernünk a gyermek bizalmát, mert bármennyire is kultúrált az elválás, egyfajta bizalomvesztést okoz a gyermekben. Hagyni kell a gyászidőszakot, hiszen minden elvesztés, mégha nem is halálról beszélünk, gyászfolyamatot indít el, ami természetes. Meg kell szoknia gyermekünknek (és nekünk is) a változást, az új dolgokat.

Minden válás fájdalommal jár. Akár kisebb vagy nagyobb mértékű, ki könnyebben, ki nehezebben dolgozza fel. A gyermekünknek azonban csak akkor tudunk segíteni, ha nem nyomjuk rá a mi fájdalmunknak a terhét. Elég neki megbírkóznia a saját lelki válságával, nem szabad a mi szomorúságunkat, rájuk terhelni. Mázsás súlyok ezek, nem bírja el a gyermek. Fontos a folyamatos odafigyelés, törődés, de nem essünk át a ló túlsó oldalára, hogy emiatt mindent megengedünk neki. A legfontosabb azt gondolom, hogy tudja, hogy mindig számíthat a szüleire, hogy bármikor fordulhat bármelyikükhöz.  Így dolgozhatják fel a legkönnyebben és segíthetjük őket abban, hogy lelkük megnyugodjon.

Read More

Mondjam vagy mutassam?

Gyereknevelés mint örök téma. Időtlen, soha véget nem érő kemény munka és kihívás egyben. Szülőként sokszor eltűnődöm mekkora felelősség egy gyermek nevelése, mekkora odafigyelést és törődést igényel. Én az a fajta anya vagyok, aki szeret mindent megbeszélni. Szeretem, ha hozzám fordulnak, ha elmondják az ügyes-bajos kis dolgaikat, ha megosztják velem azokat a dolgokat, amik nekik fontosak, vagy foglalkoztatja őket. Ez a legfontosabb dolog, mert ez azt jelenti, hogy fontos vagyok a számukra, fontos a véleményem, s talán ezáltal tudom formálni a világlátásukat, terelgetni, nem erőszakosan, hanem beszélgetés közben. Ezáltal tudom megmutatni mennyire is fontos a figyelem, figyelni a másikra, egymásra, megtanítani, hogy bár meghallgat, de önállóan döntsön.

Sok szülő nem készül fel erre, nem tudja mekkora értéke van az odafigyelésnek, vagy csak annak, hogy egy jó hallgatóság legyen, hogy tudja a gyerek, hogy mindig van kire számítani. Időpocsékolásnak érzik sokan, vagy hallgatják, de nem figyelnek. Nézik, de nem látják a gyermeküket. Hajszolják a pénzt, hogy majd valamikor megteremtsék a gyereknek a hátteret - nem mintha az odafigyelés és a pénzkeresés kizárná egymást - de ez az indok. De az majd lesz - talán - valamikor - ez meg most van. Most és mindig van szükség a figyelemre, arra, hogy partnerek legyünk az életükben, hogy a biztonság, a bizonyosság kialakulhasson.

Mondjam vagy mutassam? Elég a beszélgetés, hogy megmondom én hogyan csinálnám. Szerintem nem. Nem elég valamiről beszélni, ha nincs összhangban azzal, ahogy élünk, ahogy cselekszünk. A minta, amit mutatunk, csak abban az esetben hiteles, ha harmóniában áll az életünkkel, a megnyilvánulásainkkal. Felelősség, szeretet, odafigyelés, törődés. Véget nem érő "feladat", "áldás", de ha megtesszük, a világ legszebb visszacsatolását, gyümölcsét kapjuk vissza. Embert neveltünk.

Read More

Kényelem vagy szabadság???

Tegnap találkoztam egy "érdekes" emberrel, aki gátlás és szégyenérzet nélkül mesélt, hát mesébe éppen nem illő szerelmi életéről.

Több mint 30 éve házas, de az önmagában neki semmit nem jelent. Több kapcsolata volt, s akkor finoman fogalmazok...de védelmére szólva elmondta, hogy ezek hosszú kapcsolatok voltak, nem futó kalandok, de Ő egy ilyen szerelmes típus....nem szerelemből házasodott. Mindegyik kapcsolatban elmondta a hölgynek, hogy ő soha nem fog elválni, van két gyermeke (akik azóta jócskán megnőttek, unokák is vannak), de ez valószínűleg őket nem zavarta. Csak hallgattam a történeteket, ragyogó szemmel mesélte, mintha különböző "extrém" sport kalandokat, egzotikus utazásokat taglalt volna, de hát nem... és miközben hallgattam, s kiderült, hogy a felesége többről is tudott, már nem is a férfi története izgatott, hanem a nő helyébe képzeltem magam, és nem értettem.

Mit vagyunk képesek megtenni a kényelemért? Szemet hunyunk, hogy a férjünk, akihez azért ment az a nő, mert Ő szerette, folyamatosan becsapja. Ennyit számít a kényelem, az anyagi biztonság? Hogy tud így tükörbe nézni??? Boldog? Elégedett? Neki így jó ahogy van?

Nem értettem, s most sem értem. Nekem az egyik legfontosabb dolog a bizalom, a szabadság. Ha megrendül a bizalom, utána nincs visszaút. Nem lehet visszacsinálni. Nem elég a szó, bocsánat, sajnálom. Ezek csak szavak. A tett számít,  a cselekvés, azok határoznak meg minket. Mondani bármit lehet. Vagy önmagában csak félünk, hogy egyedül maradunk? Mindent egyedül kell megoldnunk? Mit szólnak a gyerekek, a család, a külvilág??? Ezek fontosak? Nem a saját belső énünk, a belső nyugalmunk?

Én azt gondolom, hogy inkább éljek egyedül, mint egy olyan emberrel, akinek több hosszútávú kapcsolata van mellettem. Olyan, aki becsül és tisztel annyira, hogy ilyet nem lép meg. Ha meg megtörtént, akkor viszlát, nincs közös jövőnk. Hiszen egy életünk van, s nagyon nem mindegy, hogy azt hogyan éljünk.

Szerintem.

Persze ez csak az én véleményem.....

Nők ébredjetek!! A váltás, bár fájdalmas, s nem egyszerű, de hatalmas erőt ad, hogy emelt fejjel tudsz élni, hogy a gyereked felnéznek rád, mert képes vagy a rosszból is jól kikerülni. A büszkeség szélsőségesen nem jó, de vannak határok!! Miért hagyjátok, hogy ezt csinálják veletek? Hogy becsapjanak, hogy megalázzanak, hogy kihasználjanak? S mindezt miért? Kiért??

Éld úgy az életed, hogyha öregkorodban visszatekintesz, úgy tudj visszanézni, hogy tudod jó döntéseket hoztál, s büszkén hajthatod álomra a fejed.

Read More

Találj vissza önmagadhoz

Mikor az ember lánya férjhez megy egy életre tervez, legalábbis optimális esetben. Akkor úgy tervezi, hogy életre szóló lesz, nem gondolkodik megcsaláson, megaláztatáson, de semmiképpen nem a váláson. Ám amikor ez bekövetkezik, a férjével együtt nem csak a párját veszíti el egyben, hanem az önbecsülését is. Főleg, ha őt hagyták el, vagy ha  - bár ő lépett ki a kapcsolatból - de, megcsalták. Kevés az olyan ember, aki meg tudja őrizni a magába vetett hitét, hiszen ilyenkor úgy érzi, hogy ő nem elég jó, hogy mindenki jobb nála, akinek sikerült(t). Magát okolja, keresi azokat az aspektusokat, amelyeket oda vezettek, hogy most magára maradt.

Hiába, mi nők ilyenek vagyunk. Vágyunk valamire, ami akár megfogható vagy megfoghatatlan, de mikor darabjaira hullik szét, magunkban keressük a hibát. S ebben még szerepet játszik az az ősi, gyermekkorunkban belénk vert "igazság", hogy egy okos nő tudja, hogyan kell egy férfit megtartani. Vagy: nem elég megszerezni, meg is kell tudni tartani. Tehát ismételten felmerül a kérdés benne: hogy akkor ő most nem elég jó? Mit kellett másképp csinálnia, miben változtatna most, esetleg ha megbocsátaná a hűtlenség(ek)et, akkor újra kezdhetnék..stb.  Már benne is van egy önmarcangoló spirálban, amiből elég nehéz kimásznia.

De! Eljön az a pillanat (persze nem mindenkinek), amikor belátja, vagy barátok, család hosszas elbeszélgetése eredményeként ráébred, nem mindent ő rontott el. Voltak hibái, de emiatt nem kevesebb, nem reménytelen, s semmiképpen nem érdemli meg. Még a reklám is azt hangoztatja" mert Ön megérdemli". S mint a vizes pohár esetében, van akinek félig üres, van akinek félig tele van - nézőpont kérdése - megérdemli, hogy ez történt vele, vagy megérdemli, hogy ennél sokkal több jusson neki. Nem elégszik meg ezzel a "kudarccal", hanem megpróbál továbblépni. Rendbe szedi a gondolatait, eljár jógázni, közösségbe, kapcsolati hálót kihasználva, elkezd ismét ismerkedni. Nem egyszerű. Pláne, ha meg van spékelve gyermek(ekk)el.

Jelen esetünkben tudom, milyen 2 gyermekkel újrakezdeni. Elölről mindent, szépen, mint fiatal korunkban, randizni, ismerkedni, kiismerni a másik jellemzőit a falakon túl, megtanulni bízni, s az elrontott/elromlott kapcsolatunk bélyegét nem ráhúzni a következő kapcsolatra. Tanulni a hibákból és abból építkezni. A legnehezebb szerintem, ha becsaptak minket, hazudtak nekünk - újra bízni. Bizalom nélkül nincs kapcsolat, de aki egyszer már megégette a száját, hajlamos az egészet globálisan a teljes férfi társadalomra rávetíteni.

Felszabadító érzés egyben, hatalmas szabadságot ad, új kapcsolatok, megint készülődni, tetszeni, minden monoton, álságos nap nélkül, minden szép és jó, kerek, mindenki a legkedvezőbb arcát mutatja. Boldogsággal tölti el, hogy megint tetszik valakinek, figyelnek rá, isszák a szavait, s odafigyelnek rá. De nem gondolom, hogy mindenképpen kapcsolatba kell menekülnünk. Addig semmiképpen nem szabad, amíg nem zártuk le magunkban az előzőt.. Megmérgezi, elrontja, megsebzi azt a kapcsolatot, amire a múlt árnyéka vetül. 

Élvezzük, kalandra fel, de ne azért, hogy a külvilágnak megfeleljünk, s bemutassuk az "új pasinkat",  hanem azért mert nekünk igényünk van rá. Magunkkal kell először rendbe jönni, visszatalálni önmagunkhoz, s akkor kezdődhet a frissensült randi korszak.

Hölgyek, kalandra fel. Bár a válás fájdalmas, sok rossz emléket hagyhat bennünk, de ne felejtsük el, hogy ez egyben valami újnak is a kezdete. Valami újé, ami lehet jobb, sőt egyenesen olyan amire egész életünkben vágytunk. Légy rendben önmagaddal és a világ is rendben lesz veled.

Read More

Van új a nap alatt

Fogadalmak, ígéretek, lelkesedés, új lehetőségek, fordulatok, új kor köszönt ránk...szó szerint:) no de mellőzzük a politikát.

Ilyenkor  - óév, szilveszter után - mindig az jár a fejemben, hogy vajon miért kell évvégének lennie, miért kell egy évnek eltelnie ahhoz, hogy azokon a dolgokon gyökeresen változtassunk, amik már szúrják a szemünket, azok az érzések, amik miatt nem érezzük magunkat komfortosan, ami nyomaszt. Miért hétfőtől? Miért jövő héttől? És miért új évtől???? Miért nem azonnal változtatunk, s ragadjuk meg a problémát a gyökerénél? Miért húzzuk, halasztjuk és hagyjuk, hogy rángasson minket a föld alá. Persze tisztelet a kivételnek. S vajon ez magyar szokás, vagy globális probléma.

Gyávaság, vagy megfontoltság? S természetesen itt nem a fogyókúráról beszélek, s nem a gügye, nevetséges, soha be nem váltott ígéretekről, hanem azokról a dolgokról, amik igazán meghatározóak az életünkben.

Nálam most zajlik a válás. Fájó? Szörnyű? Felszabadító? Talán mind és sok minden más is egyszerre. Nyilván senki nem úgy tervezi az életét, hogy egyszer elválik, de azt gondolom, hogy ha az idők alakulásával két ember ráébred, hogy semmi, de semmi közös nincs a világon bennük, s olyanok mint a tűz meg a víz, akkor a legjobb, ha külön utakon folytatják az útjukat. Biztos volt oka, hogy találkoztak, valamennyit nyilván formáltak, s hatottak is a másikra. De nem gondolom azt, hogy ami nem megy, azt erőltetni kéne.

Én is megfogadtam dolgokat. De nem éjfélkor és nem akkor jutott eszembe, de ez egy jó kezdet. Új év, új lehetőségek, új távlatok, új ismeretség.

De ahhoz, hogy mindez tisztán meglegyen, pontot kell tenni egy elvarratlan szálra. Ahhoz, hogy nyugodt légy, és tiszta legyen a lelked, le kell vetni, azokat a nyomasztó dolgokat, amik hátráltatnak abban, hogy előbbre juss. Nem anyagilag, hanem az utadban. Bár mivel minden mindennel összefügg az anyagi kérdésekben is. Hiszen, ha valami nincs rendben az életedben, az minden területen visszaránt, fojtogat.

Így én most rendet teszek: a fejemben, a lelkemben, az életemben.

Te már elkezdted? Te mit fogadtál meg?

Read More