Amikor az első gyerekemmel várandós voltam (20 évesen!!), sokan kérdezték tőlem, hogy nem félek, nincsenek bennem kételyek, hisz még magam is szinte gyerek vagyok, hogyan fogom nevelni, milyen értékeket akarok átadni neki? Nem értettem, hogy ez miért foglalkoztatna, hiszen a világ legtermészetesebb és egyben legcsodálatosabb dolga a gyermek várás/szülés. Soha nem értettem azokat a nőket, akik "szülés utáni depresszióba" esnek - mindig úgy gondoltam, hogy ez túlreagálás, agyongörcsölés, "túlagyalás". Hiszen mindenki tudja, hogy amikor megszületik a gyermek, megváltozik minden, fenekestül felforgatja az addigi életet, más lesz a ritmus, hozzá kell alkalmazkodni, a napi ritmusát beállítani, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott gyermek legyen...de jól elkanyarodtam...
Tehát nem értettem miért kérdeznek efféléket, hiszen imádom a gyerekeket, az pedig, hogy nekem is lesz...csak öröm...s valóban amikor megszületett Rencsi, nem volt kétely, félelem, persze volt aggódás és öröm és egy halom boldogság, már ha a boldogságot lehet ekképpen mérni:)
S ahogy elkezdett nőni, s hirtelen 13 éves lett (elég abszurdnak tűnik, hogy "hirtelen", de higgyétek el, egy pillanatnak tűnik az elmúlt 13 év) elkezdtem agyalni... - ilyen szépen magyarosan fogalmazva - milyen MINTA vagyok én. Hiszen minden egyes pszichológia könyvben, elbeszélgetésekben alap dolog, hogy a gyerek mintázza a szüleit - lány-anya modell:)
Jó irányt mutatok-e neki, egyáltalán milyen szinten szólhatok bele az életébe, mindig jót akarok neki, de jó-e az, ha mindig csak jó, nem kell esetleg az a sok rossz is (dehogynem), ahhoz, hogy bölcsebb, erősebb legyen, milyen iskolába menjen, milyen nyelvet és hány nyelvet tanuljon, kikkel barátkozzon, vagy ne, mennyit sportoljon, tanuljon, mennyi szabadidő ami elég, mikor feküdjön le, ez a film neki való-e vagy sem... és megannyi kérdés, ami akkor, abban az időben nem jutott el...hogy tulajdonképpen mekkora felelősség, igen, a gyermek egy külön individuum, külön egyéniség, nem formálhatjuk a saját képünkre, nem erőszakolhatjuk rá a mi elcsúszott álmunkat, ŐK nem MI vagyunk.
Persze ő gondoskodik arról, hogy a sok rosszat is megtapasztalja, lévén, hogy egy erős egyéniség, s van (szerencsére) véleménye, bölcs gondolatai (néha nem is tudom ki az anya ő vagy én??), elképzelései, s szerencsére CÉLJAI!!!
Így azt gondolom, hogy ezen nincs mit görcsölni. Ha jó mintát mutatsz neki - de nem görcsösen - éled az életed, látja, hogy van egyáltalán ÉLETED, saját elképzeléseid, minden rosszban meglátod a jót, ha látja, hogy a bajból is fel tudsz állni és mész tovább, erősebben, bölcsebben, ha látja/érzi/megéli, hogyan neveled őket, mennyi szeretettel/aggódással/odaadással/akár lemondással, milyen zenét hallgatsz, hogyan állsz a dolgokhoz, ha érzi, hogy fontos a véleménye, ha van időd (s mindig kell, hogy legyen) hogy meghallgasd, hogy mit érez, mit gondol a világról, s egyáltalán ő hogyan lát dolgokat, mi fontos az életben (s nem egy vagy két év múlva), hanem mindig - mert ez az idő elmúlik, s soha, de soha nem lehet ezeket az éveket pótolni. Nem jön vissza, nem tudod visszaforgatni, , akkor és most - MINDIG - szüksége van rád - Anyára - tehát e hosszú mondat végére érve, ha ezeket megéled, ez a MINTA.
Te magad vagy, de azt hogy ezt hogyan adod át neki, csak rajtad áll.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése