Mondjam vagy mutassam?

Gyereknevelés mint örök téma. Időtlen, soha véget nem érő kemény munka és kihívás egyben. Szülőként sokszor eltűnődöm mekkora felelősség egy gyermek nevelése, mekkora odafigyelést és törődést igényel. Én az a fajta anya vagyok, aki szeret mindent megbeszélni. Szeretem, ha hozzám fordulnak, ha elmondják az ügyes-bajos kis dolgaikat, ha megosztják velem azokat a dolgokat, amik nekik fontosak, vagy foglalkoztatja őket. Ez a legfontosabb dolog, mert ez azt jelenti, hogy fontos vagyok a számukra, fontos a véleményem, s talán ezáltal tudom formálni a világlátásukat, terelgetni, nem erőszakosan, hanem beszélgetés közben. Ezáltal tudom megmutatni mennyire is fontos a figyelem, figyelni a másikra, egymásra, megtanítani, hogy bár meghallgat, de önállóan döntsön.

Sok szülő nem készül fel erre, nem tudja mekkora értéke van az odafigyelésnek, vagy csak annak, hogy egy jó hallgatóság legyen, hogy tudja a gyerek, hogy mindig van kire számítani. Időpocsékolásnak érzik sokan, vagy hallgatják, de nem figyelnek. Nézik, de nem látják a gyermeküket. Hajszolják a pénzt, hogy majd valamikor megteremtsék a gyereknek a hátteret - nem mintha az odafigyelés és a pénzkeresés kizárná egymást - de ez az indok. De az majd lesz - talán - valamikor - ez meg most van. Most és mindig van szükség a figyelemre, arra, hogy partnerek legyünk az életükben, hogy a biztonság, a bizonyosság kialakulhasson.

Mondjam vagy mutassam? Elég a beszélgetés, hogy megmondom én hogyan csinálnám. Szerintem nem. Nem elég valamiről beszélni, ha nincs összhangban azzal, ahogy élünk, ahogy cselekszünk. A minta, amit mutatunk, csak abban az esetben hiteles, ha harmóniában áll az életünkkel, a megnyilvánulásainkkal. Felelősség, szeretet, odafigyelés, törődés. Véget nem érő "feladat", "áldás", de ha megtesszük, a világ legszebb visszacsatolását, gyümölcsét kapjuk vissza. Embert neveltünk.