De ez tényleg...New York Times Bestseller ide vagy oda, ez számomra olyan alapkönyv lett, mint Dan Millman - A békés harcos útja.
Alapjaiban megváltoztatja, vagy meg nem is, de elgondolkodtatja az embert Isten létezéséről, s annak mibenlétéről, a világhoz, az emberhez való viszonyáról.
Én világéletemben azt hittem egyedül vagyok Istenhez (vagy hívd Allahnak, Buddha-nak..mindegy - ki miben hisz, ki minek hívja) való viszonyulásommal, vagy legalábbis csak én gondolkozom így. Gyermekkoromban megkereszteltek, református vagyok. Soha nem jártunk kötelezőszerűen, "rítusszerűen" vasárnaponként templomba, s ezért hálás is vagyok szüleimnek. De a mai napig imával fekszem le, s hiszem, hogy létezik.
DE! Nagyon ellen vagyok a hivalkodó, magamutogató egyházaknak, akik külsőségekben mérik a hitet. A hit bennünk van, nem a magamutogatásban, nem abban, hogy ünnepek alkalmából kiöltözünk és elmegyünk a templomba. Ez mind csak külcsín, látszat, nincs benne mélység, tartalom, csak a külvilág felé egy magamutogatás.
Nem beszélve a napjainkban zajló botránysorozatról - pedofília és sorolhatnám, akkor miről is beszélünk, ezek az emberek, akikhez nyugodt szívvel engedték el a szülők a gyerekeiket, ők a megrontói "Isten gyermekeinek", pont ők, akik papolnak valamiről, de fogalmuk sincs miről...s természetesen tisztelet a kivételnek.
Nem hiszek a látszat hitben, mindenkinek magában kell rendbe tenni a gondolatait, lelkét, hogy este nyugodtan tudja álomra hajtani a fejét, vagy nyugodt szívvel tudjon a tükörbe nézni. Önmaga miatt. Bennünk van, bennünk él, ki hisz benne, ki nem, mindenkinek szíve joga.
Én hiszem, hogy csak így lehet. Minden felszínt, külcsínt lecsupaszítva, csak a maga természetében, jóságában.
Mert nincsenek látszatimák, látszathitek, az az ember önmaga ellen van. Nem segíti, nem építi, nem mélyíti el semmiben. Olyan mint egy lufi, elég könnyen kidurran, s nem marad más, mint egy nagy üresség.
Semmi csak egy nagy légüres tér.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése